Kilépek a ködbe. Nem látszik a Betlehemi Csillag. A Jupiter és a Szaturnusz most szinte összeér. A felvilági és alvilági főisten
szikrázik, pöröl e jótékony ködben.
Köd.
Nem langymeleg selymes mákgubó körülöttünk. Inkább jéghideg, mintha ezüstlemezek csillogó ostorai csapkodnák az arcod.
Visszamegyek a házba, bezárom magam mögött a ködöt. Rákattan e kerek világra, színtelen. De ahogy túl közel ráhajolsz: milliónyi tarka tollú paradicsommadár fészkelődik a kerek világ kerek felszinén, tollát lombozza, nyugtalan.
Aztán hirtelen megrebben az egész sereg, s fölszáll, eltűnik, mind a halál angyala, amely a születésünk óta a hátunkra van nőve.
De már a szobában vagyok.
A madarak nélküli, tüskés világ tovább gurul kint a nagy kerek ködben, mint valami oktalan vírus csillaga.
A világ felszínének fenyegető mintázatai bűvölnek.
December végén, a fény és sötétség roppant fordulóján a mélyben ismét megszületik a láthatatlan csillag.
